GhostyHellebore

 

Az őr felkacagott.

-Na, mostmár itt tengetheted életed, amíg csak bírod!-döfte meg szavaival a lányt, és belökte a cellába. Hellebore minden erejét felhasználva szabadulni próbált, de az őr erősebbnek bizonyult, így a nagy lendülettel hátra esett.  A ketrecet csak belökték, s erre a lány kérdőn, ámbár dühösen nézett az őrre. -Mit bámulsz? Az ezüsttől már nem lesz egy cseppnyi energiád sem...kéne aggódnunk hogy kiszöksz?-vigyorgott a katona gúnyosan és becsapta maga mögött az ajtót. 

Nem látta át a helyzetet. Négykézláb volt a ketrecben, meredten állt és bámult maga elé. Halkan pihegett, mint akinek még levegőre van szüksége. Körülötte rokonok, ismerős arcok, mindegyik más-más dolgot rejtegethet. Hellebore megmakacsolta magát és leült a ketrecben. Nyögések, panaszos jajveszékelések morajai töltötték be, a látszólag hatalmas teret, bár rendesen meg volt tömve a sok zárkával. Valamelyikből csak egy kéz lógott ki, az illető feküdhetett, máshonnan valaki a lábát lógatta és rángatta a rácsot, de volt olyan is, aki végkimerültségben csak a kezével próbál felkúszni a rácsokra, és arcát a hideg anyaghoz tapasztva nyögdécsel. Hellebore nem érzett fájdalmat, pedig a helynek el kellett volna szívnia az erejét. Kíváncsian nézett körbe, és ekkor felismerte nagymamáját. 

-Drew mama...-mondta hitetlenül és közelebb osont hozzá. Ki akarta nyitni a saját ketrecét, de nem tette. Az öreg nő, bágyadtan nézett ki a cellájából. Csendben ült, törökülésben, és kezeivel lábát fogta, úgy hintázott előre-hátra, miközben dúdolt valamit. Tekintete a semmibe meredt. Aszott volt a bőre, és végtelenül gyengének tűnt. Szürke szemei halványan csillogtak, ősz haja, lágy hullámokban hullt vállára, de vagy zsíros volt, vagy az izzadságtól ugrott cafatokba. Ruhája szakadt volt, és kopott, bőre, mint az összes Lidércnek a tömlöcben, fakó szürke. Nem éltek már, mégis itt voltak, valami megmagyarázhatatlan módon. Hellebore, azért pont őt szólította meg, mert látta, talán a nagymamájával lesz képes csak beszélni. Magyarázatot akart, mi ez a hely. Az öreg nő, amint a nevét hallotta, összerezzent és a hang forrása felé kapta a fejét. Szemei dühösen összeszűkültek, és feketévé váltak. De amikor látta, hogy a fiatal lányka az, minden visszatért az előző formába, csak már nem ringatózott. 

-Hellebore, kicsim. De megnőttél! 2 születésnapod után vitt el engem a Vírus...-mondta rekedtes, bárgyú hangon, mint aki alig bír beszélni, s a hang, amin megszólalt olyan volt, mintha buborék lett volna a torkában. A lány nem rémült meg, előrébb fészkelte magát és a rácsokra csimpaszkodott. 

-Vírus?-ismételte, a számára idegenül csengő szót. Drew, elkerekedett szemekkel nézett a lányra.

-Hát nem tudod?-kérdezte, de információt nem árult el. -Hiszen ebbe haltál bele...-sütötte le szürke szemeit, miközben a kezeit lassan széthúzta az összekulcsolt pózból, és két térdére tette. 

-A Rejtőzőre gondolsz, mama? -kérdezte, mire a néni elhidegülten húzódott hátrébb a ketrecében, mintha valaki egy tiltott szót mondott volna. Hellebore mentegetőzve lendítette magasba a karjait, és próbált kiúszni a kínos helyzetből.-Doniel nem említette, hogy így hívjátok!-mondta kikerekedett szemekkel, mire az öreg néni, még fancsalibb képet vágott, de közelebb ment a rácsaihoz és a rudakra csimpaszkodott.

-Doniel? Kik voltak még a beavatásodon? Hellebore, gyanítom, fogalmad sincs arról, mi folyik körülötted!-mondta sejtelmes, ugyanakkor vészjósló hangon. A lány megszédült. Minden olyan egyszerűnek tűnt, és most, elkezdtek felmerülni benne a kérdések. Úgy érezte, mindennel tisztában van, erre közlik vele, hogy semmit sem tud. Furcsa, értékelhetetlen helyzet volt. De most egy dolog foglalkoztatta, s ezáltal, különös módon, de ki tudta szorítani elméjéből a kínlódások zajait. 

-Nagymama, mondj el mindent! Mi ez a hely? Miért szenvedtek, te miért bírod ilyen jól? Én miért nem érzek semmit?-hirtelen sok kérdés jött a szájára, ami nem volt gyakori, hogy ilyen egymásutánba fel is tegye őket. Elszégyellte magát és lesütötte a szemeit. 

-Az ezüst miatt van az egész-felelt a néni rögtön, figyelembe sem véve, hogy Hellebore kellemetlenül érezte magát a sok kérdés után. Drewt, látszólag nem zavarta.-Amióta rájöttek, a Védők ezzel kapnak el bennünket. Ha a háló anyagába, amit rád vetettek, nem lett volna beledolgozva az ezüst, könnyedén kiszabadulsz. De amint tudom, eszedbe sem volt levegővé válni, úgy besokkolódtál. -erre a lány kérdőn vonta fel szemöldökét, nem értette a nagyija, honnan tud az egész jelenetről, hiszen nem is volt ott, de az idős hölgy csak folytatta:-Az ezüst, szívja az erőnket, és a legtöbbünk nem akarja elengedni az elemét. Ezért fájdalommal jár. Az én elemem a levegő volt, ugyanúgy, mint neked, Hellebore. Ezért tudom, mi történt veled.-adott választ a lányban felmerülő kérdésre, habár ki sem mondta.-Azért nem szenvedek már, mert már végső fázisban járok. Engem legyűrt az anyag, lassan párolog ki az erőm. Ennyit tudtam még érzékelni. Lassan elvesztem...

-Akkor nem fogsz többé szenvedni?-kérdezte Hellebore, ami egész jól hangzott, de hogy elveszítse az erejét, az nem tetszett neki. Aztán ott volt az idegesítő tény, hogy ő voltaképpen, nem kínlódik.

-A fizikai maradék erőmet is elveszi tőlem, ami szintén fájdalommal jár. A többiektől már tudom. Mi nem halunk meg többször, Hellebore. Csak gyötrődünk idebennt. Te pedig, még nem érzel semmit. Csak a fizikai erődet kezdi el szívni az ezüst, ezért még egy-két napig nem érzel semmit. Csak ezt a Védők nem tudják...minket eleinte lereteszeltek, de mióta rájöttek, hogy így elgyengülünk, már a mostani foglyoknak csak belökik a ketrecet. Ők kiszabadultak...Doniel és a többiek. Megígérték hogy visszajönnek segíteni, de nem térnek vissza soha. Itt hagytak minket. Tudom, hogy  a hagyományt akarják öregbíteni, de a Védőknek túl jó módszereik vannak. Most te is megígérnéd, hogy visszajössz értünk, mert már a szökést tervezgeted...-itt abbahagyta, és a kis árnynak, a ,,lélegzete" is elakadt. A nagyija a gondolataiban is olvas? Ki akart törni, használni az erejét, viszont a külső ketrec, nagyon elszívta az erejét, mégis tudta egy kicsit használni. Ha megpróbálja...talán sikerülhet. 

-A külső ketrec, amiben a folyosón tartottak...-kezdte el, de Drew már tudta a kérdést, és szóra is nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ezért Hellebore nem folytatta.

-Az egy erősebb fajta ezüst. Nem tudom mi a különbség a kettő között, az, a képességedet gyengíti el-mondta Drew. Hellebore osztott-szorzott a fejében. Ezért hűlhetett el a nagyi, amikor Doniel nevét említettem...A Legelsők...Azt hiszik, sikerülhet újra indítani az ezeréves hagyományt...Már ha tényleg olyan régi. Elvégre, aggasztotta az elméjét, a Vírus szó is, amit Drew mama említett. Meg akarta ígérni hogy visszajön. De visszaszerezhető a képesség? Biztosan lehetséges, elvégre ha valami el tudja venni, meg is tudja adni, és így fordítva is. De Doniel miért nem jött vissza? 

-A Védőknek nem tűnt fel, hogy elszöktek Donielék?-kérdezte, miközben kattogtak az agytekervényei. Kell lennie megoldásnak..ismételgette magában a biztató gondolatot. 

-A Védők, önteltek, és abban bizakodnak, úgyis elkapják őket. Van benne valami...-válaszolt Drew. Nem beszélt, ha a lány nem kérdezte, viszont ha olyan dolog volt, rengeteget mesélt. Ami Hellebore hasznára vált. Tovább agyalt. Nem vesztegethette az idejét, valamit ki kellett találni. 

-Én kijutok innen, és visszajövök értetek. Nem ígérem, tudom! Csak most...szükségem van arra, hogy mindent elmesélj! A Vírusról, és erről az egészről, ami ,,körülöttem folyik" Már ha van elég erőd hozzá...-mondta határozottan, furán ejtve azonban, a Vírus és a körülöttem folyik szavakat. Elvégre, a nagymamáját idézte, hogy amaz tudja, miről van szó. A nyögések hangosabbak voltak olykor, hol elhalkultak. Néhányan Hellebore nevét emlegették, voltak akik segítségért epedeztek, voltak akik rágalmazták, hogy ő is csak bajt hoz, ígér, aztán nem lesz belőle semmi. A lány igyekezett ezeket kizárni a fejéből. A nagyi, bólintott, és lehunyta szemeit. Látszódott rajta, hogy igyekszik, nagyon összeszedni a dolgokat, amiket mondani akar. 

-Az, ami ez egész beindítója, ismeretlen. Még a nálam öregebbek sem tudják megmondani mitől van bennünk. Ami azonban Rejtőző, az az emberféle verzió. Mi Vírusnak emlegetjük, hiszen mi más lehetne ez, mint családon belüli járvány? A családtagok mindig gyilkolnak és gyilkolnak, mert nem tudják, tudjuk, miért lettünk ilyenek és nem tudjuk befogadni. Ezért a többi ember élettől való megfosztása tűnt a megoldásnak. De csak egy kezdetleges ideig. Van aki 2-3 ember megölése után kimerül és abbamarad az öldöklés. Ezek azonban többnyire azok az emberek voltak, akik ártottak nekik. Bosszúállók vagyunk ismeretlen okokból. Persze a halállista növekedett, egyre több ember került rá, és ekkor kerültek a Védők is a dologba. Kísérletek kimutatták az ezüstöt, ami gyengít bennünket. Nem értjük hogyan jöttek rá, hiszen eredetünket mi sem tudjuk. Mindegy, az ezüst fel lett tuningolva, és a Védők kisebb taktikákkal egyre többször elkaptak minket. Első körben, mindig sikerült megölni őket, de ügyesedtek. Mi nem. Ezért már sokan sínylődünk itt, Donielék, pedig igyekeztek megalapítani a Legelső Lidércek közösségét. Kisebb-nagyobb sikerekkel. Te vagy az első, akit ki akarnak képezni. -itt vége lett a mesének, és a végére, Hellebore tátott szájjal hallgatta a történetet. Hihetetlennek találta, de úgy gondolta, ez nem csak tudósok műve...itt van szó valami természet feletti dologról is, amit Drew, eltitkol előle. Most azonban, ismét formálódott benne egy kérdés. 

-Ha a Védők ennyire jók...miért nem ölik meg a Wualoom-okat, amíg emberek?Vagy meg tudják egyáltalán őket ölni?-kérdezte kíváncsian. 

-A Védők nem tudják megtalálni őket. Robotok, azt mondják, és amíg él egy Wualoom, addig el van rejtve előlük.-felelte a nagymama és lehunyta szemeit, mintha elfáradt volna. Helleboreban pedig egyre csak kezdett formálódni a düh, és bosszúvágy, ezekre a robotokra, és Donielékre, akik nem mentették meg ezt a több száz családbélit. Maga elé tette kezeit és az ajtóra nézve elgondolkozott. 

-Honnan tudsz ilyen sokat...?-kérdezte és ismét nagymamájára pillantott, aki mintha szoborrá változott volna. Nem mozdult, nem nézett rá. Sőt, a zajok is elhallgattak. Valami hihetetlen csönd ült rá a szobára, a Wualoom család szenvedő tagjai pedig nem mozdultak. Hellebore megijedt. Cselekednie kellett, és egész bennsője viszketett és bizsergett a vágytól hogy kikerüljön innen. Fizikai erő...a kinti ezüst erősebb, az a képességedet gyengítiGondolataiban próbált visszaemlékezni a nagyija szavaira majd felkapta fejét és elmosolyodott. Egy pillanat alatt köddé vált, és egyesültek elemei a levegőével. Észre sem vette, a folyosón volt, majd az ablakhoz lebbent. Az őrök látványára megijedt, mivel azok felkapták a fejüket a mozgásra. Eszébe jutott, hogy amíg él, addig van burok alatt. Így érzékelhetik. Az őrök pedig fel is kapták fejüket és a lány után kapdostak kezükkel. Habár úgy néztek ki mint a normális emberek, Hellebore többé nem tudott rájuk úgy gondolni. Emberi alakot váltott, nem tudta miért, de el is mosolyodott. Puszta kéz legyintéssel a levegőt felhasználva apró atomjaira robbantotta az ablakot, majd kiugrott rajta és a széllel ismét eggyé válva folytatja útját haza. Amire még felfigyelt, az egy kiáltás volt.

-Hellebore, várj!

 

***

Nem tudta ki kiálthatott utána, rengeteg elképzelése volt, de nem akart ezen agyalni. Szélsebesen tartott vissza az erdőbe. Amikor megérkezett, ismét felvette alakját, és mezítláb tipegett a hűvös talajon, bár ezt meg se érezte. 

-Doniel!-suttogta halkan. Sehonnan nem jött válassz.-Doniel Nivan! -immáron már nem suttogott. Erőteljesebb hangja volt, és amíg nem érkezett válasz, egyre nagyobb hangerővel mondta, hogy már a falevelek is összerezzentek. Ekkor dühödt ábrázattal előlépett a fiú.

-Hol voltál eddig?-morogta dühödten, és közeledett a lány felé, eléggé felindult állapotban.