GhostyHellebore

 

Visszatérni. Visszatérni a helyre, ahol éltél, ahol meghaltál. Rémisztő dolog. Visszatérni, másként. Nem emberként, nem élőként. Visszatérni, és ellátnod egy feladatot. Érzed hogy meg akarod tenni, de már ott lappang a bűntudat. Érzed, hogy csodásan fogod érezni magad közben, de már ott lappang, hogy meg fogod bánni. Fájó élvezet. Búskomor édesség. Meg kell tenned, érzed, hogy meg akarod tenni. Cloudhill északi szélénél feküdt egy régi kastély, már eléggé romos állapotban. Még jó pár évvel ezelőtt, a kastélyi élet hatalmas volt, és a falu, körülölelte, amolyan, védőgyűrűszerűen, ahogy némely várat a várárok. Akkoriban mindenki jóban volt egymással, és még az időjárás is kedvező volt. Mai napjainkra, Cloudhill teljesen átépült a kastélynak a mégészakibb fekvésére, így teljesen elszigetelődve a hatalmas épülettől. A várszerű kastély 200-300 méterre volt elérhető a falu határától, és a határmentén, még található volt néhány régi falusi ház, ami még a védőgyűrű része volt. Az időjárás ezen a településen mindig esős, ködös volt, még a nyár is elég enyhe volt. Sosem volt huzamossabb napsütés, a huszon-fokok ritkák voltak errefelé. Hellebore halálát követően pedig, megállás nélkül zuhant alá az ég gyémántja, az eső. A falu gyászos színekbe öltözött, s egyesek pletykálkodni kezdtek, miszerint a kísértetek a régi kastélyba térnek vissza. Pontosabban a Wualoom kísértetek. Sok ember tanusította, hogy a várban ők már találkoztak az elhunytak szellemeivel, akik megkísérelték bántani őket. Természetesen, ezek a dolgok nagy fantázia körítést kaptak, de mióta a ,,szellem láz" elkezdődött, ritkán teszik be a várkastélyhoz egyedül a lábukat emberek. Kíváncsiskodó fiatalok vannak persze, de azok még egy apró nesztől is képesek frászt kapni. Cloudhill ütött kopott toronyórájának harangja ütötte meg a csendet. Az utcán lassan elfogytak a szállingózó emberek, a lámpák fénye pislákolt a sarkokon. Már az éjjeli madarak koncertje is abbamaradt, minden hallgatag lett. Csak a harang bammolta el a tizenegy órát, majd lassan múltak a percek. A hold nem látszódott, sötét felhők takarták az égboltot, s még a fény sem tudott utat törni magának a pehelyrengetegen. Halkan kezdett rá hullani az ég harmatja, majd egyre nagyobb hangja lett, amint a csatornák megteltek, és leöblítették az ereszekről az összegyűlt vizet. Halkan csörgedezett az anyag, ahogy lezúdult a fémcsövek rengetegén, de ez is olyan elhaló hang volt, mintha nem lenne jelentősége. Ennél viszont sokkal nagyobb jelentőséget kapott a szél. Sejtelmes hangon süvített végig az utcákon, felkapva összegyűjtött falevelek kupacából néhány darabot, megrezegtetve fák ágait, s tovább suhanva a nyitott ablakokban meglibbenti a fátyol függönyöket. Néhol becsapta az ablakokat, néhol megzörgette a vékony üveglapokat. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább suhant a kastély felé. A ház romok közt felkacagott majd besurrant az egyik betört üvegű ablakon a helyiségben. A tépedt anyagdarab, amit egykor függönynek csúfoltak, kecses mozdulattal lebbent, majd egy lány alakja formálódott a sötétben. Ő kacagott. Fekete haja könnyedén omlott szürke vállaira, szenes árnyalatú szemei pedig huncutul csillantak. Kilépett a szél sodrásából, majd búcsút intve, tovább engedte fuvarosát. Mosollyal arcán szaladt az ablakhoz, de gyorsan lehúzta fejét, mert eszébe jutott, unokatestvére intelme. ~Veszélyes az emberek közelében lenni! Sokak tudják mit kell ellened használni, és nem restek elkapni a háborgatót! Óvatos légy Anne Hellebore, s ne tégy felelőtlen lépéseket!~ Szeretettel gondolt vissza a szavakra, habár elég dühös volt rá, hogy meg van korlátozva még így is.  Amikor megbizonyosodott, nincs itt senki, lassan felemelkedett a feje az ablak résében és kikukucskált. Sötét volt, a falu fénye halványan pislákolt a távolban. Kedve lett volna tovább surrani a széllel, megpillantani Glimmert, az édesanyját, de nem tette, mert nem volt szabad. A kastélyban kellett lennie, egy darabig. Az első feladat itt várta. Megérintette a függönyt, s ijedten kapta el a kezét, mintha megrázta volna. El is felejtette, már átváltozott érinthető alakba. Többek között az is elszállt elméjéből, hogy éjjel van, ilyenkor pedig nem járkál ember a vidéken, nincs mitől rettegni. 

-Mókás lenne, ha találkoznék néhány rokonommal, szellem alakjában, igaz Szél?-mondta miközben a helység ajtaja felé táncolt. A mozgó levegő ekkor körbeölelte a lányt, s meglibbentette a haját, aki erre halkan felnevetett. Kilépett a folyosóra és elhűlve nézte a hatalmas belső teret. Ő maga egy emelvényen volt, vélhetően az emeleten, s ezt a területet egy korlát védelmezte. Szürke kezét rátette a rúdra és úgy nézelődott, de ekkor reccsent a támasza, s majdnem előreesett, de ekkor a levegő körülelve, visszarántotta.-Igazán remek érzés, hogy védelmezzük egymást nemigaz?-társalgott tovább a barátjával, akivel normál esetben, soha senki nem beszélget. Dehát a levegő, a szél volt az ereje, ez táplálta őt, ezzé vált kishíján ő, maga is. Elkezdett szaladni az oszlopos folyosón, mezítelen lába, nem vetett hangot. Karját, amikor csak tudta, hozzáérintette a falhoz, vagy végigsimított a korlátokon. 

-Soha nem jártam itt Szél, de már szeretem ezt a helyet!-mondta olyan hangon, hogy épp hallani lehetett. De nem kellett hangosan beszélnie. A lépcsőnél, néhány fok le volt törve, így meg kellett állnia. Könnyed ugrással átszelte, majd a korlátra pattant és leszáguldott. Halkan kacagott, de mikor a korlát elfogyott, egy legyintéssel tovább siklott a levegőben, majd lassan letette lábait a biztos talajra. Ismét halk nevetés. Arra gondolt, jó lenne rendbe szedni a helyet, de mégsem szórakozhat ezzel!? -Nézzünk szét-fordította komolyra hangnemét, majd ismét nekivágott a felfedező útnak. Kongott az ürességtől a hely, megtépázott bútorok, kosz, mocsok, és rengeteg por várta őt, azokon a helyeken, ahol bizonyára évek óta senki sem járt. Mégis, elvarázsolta a hely Helleboret. Végül, a bejáratot találta meg. Az ajtó félig nyitott volt, de a súlyos deszka, mereven állt ott, kérdéses volt, meg lehet-e moccantani egyáltalán. Az eső lassan elállt. Érzékelni lehet, hogy nem sokára eljön a pillanat, amikor megvirrad. Ebben a pillanatban, a kicsi árny is rájött, ezért úgy határozott, bepillant a faluba. Megállt, majd elkezdett oldalra dőlni, miközben szemeit lehunyta, majd elkezdte felemelni karjait, s egy hirtelen a támadt légforgatag elkapta, és kivitte őt az ajtó résén. A lány felkacagott, s már eggyé is vált a széllel, ami sebesen szállt faluba. A cél, Chase háza volt, azon belül a fiú szobája. Könnyedén bejutottak, majd Hellebore, kivált a levegőből, és összekuporodott a padlón. Nem vette fel érinthető alakját, mégis aggódott. Felállt és odasomfordált az alvó fiú elé. Leguggolt, hogy egyszintben legyen az arcával. 

-Soha nem lehetsz az enyém-suttogta, s végig húzta kezét a fiú arcán. Lágy pillantásokkal méregette, s érezte a fiú selymes bőrét, de ez Chase-nek csak olyan volt, mintha a szél fújt volna. Egy halk morranással megfordult, így Hellebore ijedten hátrált. Gyorsan kapcsolt, s egy hirtelen mozdulattal ismét levegővé vált, majd kisurrant a szobából, halkan becsapva maga mögött az ajtót. A fiú felriadt, hiába kattant halkan az ajtó. Szétnézett, szemei idegesen rebbentek ide-oda, majd odalépkedett az ajtóhoz, kinyitotta és kinézett a folyosóra. Semmi, senki. Megnyugodva bújt vissza az ágyba, Hellebore, pedig kacagott, hiszen még az ablakból visszapillantott, miután ismét körútra indult a faluban. Óvatlan volt, de szerencsére még pirkadat előtt visszaért a kastélyba. Felszaladt az egyik szobába majd leült az egyik kopott fotelba. Elkezdte a haját csavargatni és egy dallamot dúdolgatott. 

- Édes éjjelen, míg nézem ahogy alszol, ó, szerelmem csak úgy lángol, ahogy látja békés arcod...-idézte a dalszöveget, amit még édesanyja tanított neki. ~Apáddal annyit énekeltük ezt, most megtanítom neked is, hogy tudd, milyen fontos volt számomra. Egyszer majd megérzed te is, mit jelent a szöveg valójában...~Felidézte anyja mondatait, amikor a dalt énekelte neki, s eszébe jutott mennyire hiányozhat most az édesanyjának...mellesleg ott volt a küldetés is. -Ó Szél, szegény Rhone...-mormogta magában, de nem volt hangnemében szánalom.-Meg kell tenni, hiszen csak úgy lehetek igazán Lidérc...bár már várom azt az édes percet-ajkai mosolyra húzódtak, s kezdett felébredni benne a kegyetlenség. Nyekeregni kezdett egy ajtó, s vélhetően a földszintről jött. Hellebore érinthetetlen alakba formálódott, s kilibbent a helyiségből. Amikor megpillantotta Glimmert, levegőért kapkodott. 

-Hellebore!-suttogta a lány-Ne játszadozz, tudom hogy itt vagy-olyan magabiztosan jelentette ezt ki, hogy Hellebore a megrémülés küszöbén volt.-Gyere elő, látni akarlak!-mondta halkan, mintha félne valamitől. A lány visszapördült a szobába, s hátával a falnak támaszkodott, miközben zihálva szedte a levegőt, habár sokszükség ilyenkor már nem volt rá...Kopogtak a lépcsők, ahogy Glimmer az emeletre kezdett jönni. Hellebore, érezte barátnőjében a reszkető félelmet, de még valamit. Glimmer egy felől biztos is volt valamiben, csak a kis árny, nem tudta eldönteni, mi lehet az. ~...ne tégy felelőtlen lépéseket!~Visszhangzott fejében Doniel intése. Meg akart lépni, el akart szökni, nem lehetett Glimmer az első áldozat, nem! ~Először azt kell megölnöd, aki utánad először lép be a kastélyba! Ne feledd, bárki is legyen az! Ez fontos része a kiképzésednek, Anne Hellebore!~ Már a fejét fogta, s a sírás küszöbén állt. A legjobb barátnőjét mégsem ölheti meg! Az borzalmas dolog, árulás. Meg kellett makacsolnia magát, meg kell tennie. A lépcsőn, gyors kopogás hallatszódott, mintha valaki visszaszaladt volna a földszintre. Hellebore dühös lett, dühös lett a szabályokra, de meg kellett tennie. Kegyetlennek kell lennie. Mindenképp. Ekkor elhatározta magát, s kilépett a szobából. Amikor meglátta ismét Glimmert, még mindig felébredt benne a bizonytalanság, de nem tükrözte. A lépcsőhöz ért, és érinthetővé vált. 

-Hát itt vagy-szólt megkönnyebülten a barátnője. De megpillantva Hellebore szúrós tekintetét, fekete szemeit, megrémült. Hátrahőkölt, de Hellebore már akcióba lendült. A bútorok már repkedtek Glimmer felé, a levegő pedig felkavaródott. ÖSsze-vissza cibálta a lány haját, ruháit, s a szövetek előbb utóbb megadták magukat, így szakadt rongyokká váltak Glimmer testén. Ide-oda rángatta, hol a falnak csapódott, hol a bútoroknak. -Elég!-sikítozott rémülten a lány, s még számos fájdalmas kiáltás, nyögés hagyta el ajkait, de a Lidérc növendék nem tágított. Hirtelen azonban minden megszűnt, Glimmer kimerülten hevert a földön. Hellebore odalibbent hozzá és üres ábrázattal fölé hajolt. 

-Mit művelsz itt, ember?-hörögte dühösen.

-Megváltoztál, Hellebore, mit művelsz?-lihegte kifulladva, rémülten.

-Még csak nem is vagy ijedt...-mormogta az orra alatt.-Te mit művelsz itt? Gyalázatos! Már érzem a véred illatát-mondta olyan hangnemben, hogy Glimmer egyre rémültebb volt. A szavak majdnem elakadtak a torkán, de kimondta őket. Félelmet kellett gerjesztenie a lányban, de már ez félig meddig sikerült. Viszont rettentően összezavarodott, amikor Glimmer egy hatalmasat kiáltott:

-Most!Siessetek!-Hellebore ledöbbent, de ekkor hálók fonták körbe testét és a földre rántották. Kiáltások hada záporozott a szájából, miközben érezte, fogy az ereje. Hiába akart visszaváltozni, vagy eggyé válni a levegővel, semmi sem sikerült. Emberek vették körül, s a hálót egyre szorosabban fogták. Glimmer felállt, szemei könnyektől csillogtak.

-Ne haragudj...-nyekegte. 

-Te!-sziszegte a hálók közül Hellebore. 

-Túl sokat olvastam...veszélyes vagy...szóltam a Védőknek-mondta elhaló hangon.

-Nehogy elhidd, hogy ezzel vége!-mondta még a Wualoom lány, majd megadta magát a szorításnak. Egy utolsó szúrós pillantást vetett még egykori barátjára, majd eszméletét vesztette. Ekkor Glimmer a vezető felé fordult.

-Mi lesz vele?-kérdezte remegő hangon, miközben egy másik ember egy plédet terített a vállára. Borzalmasan nézett ki, sajgott mindene, épp hogy felbírt ülni. A férfi a karjaiba emelte, úgy vitte közelebb a vezetőhöz, aki hideg ábrázattal pillantott a lányra.

-Mint minden más kísértettel. Az ezüst elszívja az erejüket, a nagymennyiségű ezüst! Nem tudnak vele mit csinálni-nevetett gúnyosan. Glimmer szíve majd megszakadt. Sokat olvasott, valóban. Kiderítette, hogy a Védők gyűjtik be a kósza kísérteteket, hogy kivonják őket a forgalomból, hogy ne kínozzanak, és öldököljenek, esetleg rémisztgessenek. Akik először el tudták mesélni a jelenést, azok legközelebbi alkalommal már halottak voltak. Többek között, mindig találtak rejtélyes halottakat a kastélynál, egy Wualoom családtag halála után. Véletlen egybeesések, kirakó darabok, amiket Glimmer szépen lassan összeépített, hogy barátnője ellen fordulhasson. 

-Köszönjük Glimmer, hálával tartozunk ezért! Emberek életébe került az, hogy jelentetted számunkra ezt. Nem kell aggódnunk a pusztításon. Kitüntetést kapsz ezért. És, ha van kedved, még egyszer, utoljára láthatod a kis szellemlányt-vigyorgott a vezető gúnyosan. Glimmer fáradtan bólintott, de nagyot nyelt. Szomorú volt, számára nem számított kitüntetésnek ez a dolog, fájt neki, árulónak vélte magát, és valahol az is volt. De Hellebore mindenféleképppen szerette volna újra látni, elmondani neki mindent. Nem gondolta végig, mit csinál, és erre most jött igazán rá. 

***

Helleboret egy szellő ébresztette, egy cellában. Nem értette miért történik mindez, és hogy miért nincs ereje. Feltápászkodott, és halkan suttogott.-Drága Szél!-kinyúlt a cella rácsai közül, de most a levegő nem tekeredett ujjai köré, mint ahogy ereje meglétekor lenni szokott. Legalábbis azt hitte. Lassan folyt az ujjai közé a lég, s érezte Hellebore, barátja gyengeségét.-Kiszabadulunk! Vidd hírül Donielnek, mi történt-mondta, azzal eleresztette. A cella nem volt hatásos. Hellebore érezte ahogy ereje ott lappang benne, csak valami akadályozza a felszínre törésben. Kellemetlen érzés feszítette a bennsőjét, és szíve helyéhez kapott. ~Bárcsak dobogna még...mindez nem történne meg...~ Most először gondolta, hogy milyen jó volna még élni, ha a betegség, a Rejtőző nem lesz úrrá rajta. Bár, akkor sem lenne boldogabb...számára csak Chase-el lett volna élet, de nem volt rá lehetőség.  Lépteket hallott a folyosóról, lassú lépteket, mintha valaki bottal közlekedne. Hátrahúzódott a cella sarkába. Megpiszkálta a furcsa anyagot. ~Ezüst?~gondolkodott. Halványan már kezdett leesni neki, hogy ez szívja el az erejét. Valaki hirtelen megragadta a rácsot, ezért riadtan felpillantott. Amikor Glimmert látta, felébredt benne a düh. 

-Hellebore...ne haragudj rám...én csak...-alig bírt beszélni. Sajgott mindene, alig bírt moccanni a támadás miatt.

-Tűnés!-morogta a cella sarkából Hellebore.

-Nem érted...én, buta voltam...de-mentegetőzés, kifogások. A kis szürkeség nem bírta az ilyet.

-Nem!-szólt közbe-Te nem érted! Meg kellett volna ölnelek, nincs semmi okod arra hogy magyarázkodj, elfogtak, miattad! Ha nem jössz oda, megölnöm se kellett volna de most...-ekkor odakúszott a rácshoz.-Amint kiszabadulok innen, a nyomodban leszek, Glimmer!-sziszegte a rácsok közül és barátnője ijedten húzódott hátrébb.

-Te, megváltoztál-habogta bizonytalanul. Erre a lány csak vigyorogva rázta a fejét.

-Nem Glimmer, én ilyen vagyok, ez más. Tedd ide a kezed, tedd csak ide, érzékelhető vagyok, hozzám tudsz érni-morogta, de hangja nem sugallt túl sok bizodalmat. Szíve felé mutatott, de Glimmer mukkanni sem mert. Gyengén rázta a fejét.

-Már nem bízok meg benned-mondta remegő ajkakkal, s hangja is megremegett. Erre Hellebore felkacagott.

-Ugyan, hiszen nincs is erőm, ne mondd hogy nem tudod, nyavalyás! Te jutattál ide!-támadta mondataiban, majd kinyúlt, megragadt a lány kezét, aki amúgy is gyönge volt, így könnyen odaránthatta a cellához. Forró kezét a szívéhez tette.-Érzed?-kérdezte sajnálkozó hangon.-Nem dobog! Kicsi szivem, már nincsen, szegény Hellebore, meghalt!-kacagott fel gúnyosan majd eleresztette egykori barátnője kezét.-Elárultál!-mondta, majd visszahúzódott a cella sarkába. Glimmer, kis híján sokkot kapott, s könnyek gyűltek a szemébe. 

-Meghaltál...-sírta és hüppögni kezdett.-Szellem vagy, szellem vagy Hellebore?-kérdezte alig hallhatóan, hiszen a sírás szorosan markolta a torkát. 

-Nem-morogta a sarokból a lány-De te ezt nem értheted. Kiszabadulok, és meg kell hogy öljelek, sajnálom, pici emberke-a gúnyt oda tette a végére. Így könnyíteni próbálta saját dolgát. Fájt neki, hogy meg kell ölnie legjobb barátnőjét. 

-Nem tudsz. Előbb te fogsz...újra meghalni. Nem tudom a módszereiket, de nem leszel többé, Hellebore-mondta immáron határozottan. De erre a kis árny csak ismét felkacagott.

-Nem is tudod mit akarnak művelni velem, igaz?-kérdezte gúnyosan, de ekkor kintről ismét lépések zaja hallatszódott. Glimmer csak annyit mormogott, hogy jönnek az őrök, de Hellebore már-már kíváncsi volt mit akarnak vele tenni. Amikor kicibálták, észrevette, hogy az egész folyosó ezüstből van ,,kitapétázva". Ablakok is voltak, valamint nem volt rajtuk rács. A lány agya gyorsan vágott, és amit furcsállt, hogy az őrök puszta kezeikkel markolják vékony karjait. ~Leszívták az erőm, nincs mitől félniük~ vélekedett, és hamarosan, egy nagy ajtóhoz éltek, amiről lerítt, hogy nagy súlya van. A folyosó szűkült, az ajtó közeledett. A lány csak a szökési terven agyalt, hogy juthatna ki. Amikor viszont elkezdett nyílni az ajtó, meghökkentő látvány fogadta. Ezüst ketrecekben, ismerős arcokat fedezett fel. Megkínzottnak, gyötörtnek látszódtak, és ami mégrosszabb volt, hogy hangokat is adtak ki magukból. Elhűlt a látványtól, ahogy felismerte a rokonait.