GhostyHellebore

 

Csend honolt a temetőben, főleg a Wualoom család közös sírhelyén. Az összes családbéli egy körleten belül volt eltemetve és a sírhely mögött ott volt a nagy Blackhole erdő.  Keserű szomorúság, feszültséges levegő uralta a látszólag békés helyet. Az ég felhős volt, néha kandikált ki a halovány holdfény sápadt fénye. Köd szállt alá a hűvös időjárás végett. Bármi hihetetlen az erdő olyan volt...mintha életre kelt volna. A fák gallyai elöregedett kezekként simogatták a leveleket és a bokrokat, a szél megsusogtatta a száraz avart, hangokat hallatott, élő mozgolódás tört felszínre a tisztáson. Szikra pattant, és a Wualoom család összes egykori tagja ott állt, élettel teli arccal a tisztáson egy szabályos kört alkotva. A szikrából láng csapott fel, és a lángból, földre zuhant ájultan Hellebore. Zavarodottan csóválta a fejét, majd felült a kopár hideg füvön és értetlenül nézett körbe, és nézett végig magán. Bőre szürkés, fakó színbe öltözött, ruhája egy egyberészes hosszúújjas volt, kicsit megtépázva, haja kócos, szemeit pedig úgy éreztemintha menten leragadnának. Nem értett semmit. NEm értette mit lát, nem értette ki ő valójában. 

-Mivan?-ennyit nyögött fejét dörzsölgetve. Majd az eddig válla mögött lévő haja előrecsúszott a kézmozdulat hatására és Hellebore meglepődötten fogta ujjai közé az egyik tincset. Fénylő, szénfekete volt a haja, és nem hitt a szemének. Méghozzá a bőrszíne is meglepte. Semmit nem értett, segítségkérően pillantott az őt körülvevő néma alakokra. -Raiv néni, Ablox bácsi, Doneil Nivan!-nézett körbe, felismerve nagynénjét,nagybátjyát és egyik unatestvérét, majd nagyapját, nagyanyját, az apai ágiakat. Mindenkit. Könnybe borult a szeme, és csak annyit érzett hogy fázik. A könnyei jéghidegek voltak és úgy érezte mintha egy jégdarabot csúsztatnának le az arcán amikor a könnycsepp kigördult a szemgödréből. Gyorsan letörölte, de csak jobban fázott. -Nem vesztek észre? Nem vesztek észre semmit? Mi történt, valaki árulja el, itt fagyok halálra!-beszélte rekedtes hangon, és még ráadásul kicsit össze-vissza. Majd utolsó mondata néhány perc elteltével visszhangot vert a fejében. Remegni kezdett és ennek hatására egy tűzkarika fogta körbe, ami melegséggel öntötte el. Ez megnyugtatta, viszont egy valami még mindig borzongást keltett a bennsőjében...Valamire rájött.-Egy pillanat...-tátogta maga elé, szinte alig tudott kiadni magából valamiféle hangot.-..dehiszen...dehiszen én...meghaltam...-suttgta.-Meghaltam!-zokogott fel és a körülötte lévő lángok magasabbra hágtak, intenzívebben égtek.-Meghaltam...de élek.-mondta erre a lángok csillapodtak és az őt körülvevő alakok felé kezdtek közeledni.  Hellebore a szívéhez kapott, de meglepődve érezte hogy nem dobog. Ekkor Doneil megfogta a kezét. A lány összerezzent és könnyektől fagyos szemekkel pillantott unokatestvérére. 

-Nem élünk többé Anne Hellebore-mondta üveges tekintettel fürkészve a lány arcát. A családban általában két keresztnév volt a szokás, és az unokatestvérek csak úgy szólíthatták egymást, ha mindkettő nevet mondják. A lány hirtelen mozdulattal felpattant és idegesen végigmutatott magán.

-Akkor ezt mivel magyarázod...-majd körbe mutatott.-...és ezt...-Donielre bökött.-...valamint...??-értetlenkedett és szikrákat szóró szemekkel méregette a fiút akivel egykor négyévesen még az udvaron együtt játszottak. Ekkor odalépett a nagyapja és megragadta Hellebore karját, és elkezdte huzigálni. A lány először tiltakozott, de aztán hagyta magát. Elvégre már nem eshet bántódása...elvileg halott, de mégsem értette, akkor miért érez, miért hall, lát és miértk épes beszélni...csak egy valami nem volt a normális. A szíve. Nem dobogott többé. A nagyapja egy ösvényen vezette. Mögötte a többi rokon lépegetett mélabús csöndben. A hűs avar ropogott mezítelen talpaik alatt. Doniel ment legelöl, aztán a karon ragadott Hellebore és a többiek. Egy nagy tisztásra értek, amit megrepedezett kőlapok fedtek, a fákon pedig fákylák lobogtak, s a vöröses izzó fénybe zöld árnyalat keveredett. Középen egy oltárszerű volt, de csak egy kis perem volt, körülbelül egy bokáig érő emelvény. Hellebore-t a nagyapja odavezette, sa lány engedelmesen fellépett az emelvényre. Nagyapja némán pillantott rá és gyengéden végigsimította a karját. Ekkor elhátrált, majd Hellebore körül elkezdett izzani az emelvény peremén a tűz. Donielre pillantott, aki időközben hatalmasabb lett, és a szeme feketén izzott, ahogy az összestöbbi Wualoomnak is. A lány megijedt, s a lángok a magasba csaptak, felemelték a lányt aki sikított volna, ha jön ki hang a torkán. De nem történt semmi. Doniel és az összes családtag figyelte a lányt ahogy emelkedik, ahogy néma sikolyokat ereszt szabadjára, majd egy szöveget kezdtek mormolni, idegen, Hellebore számára ismeretlen nyelven. Olyan volt, mint egy szertartás. Amikor a mormogás elhallgatott, a lángok alacsonyabbak lettek, majd gyengéden a peremre helyezték az erőtlen lányt. Doniel odalépett és segített felülni neki. 

-Mi ez az egész?-nyögdécselt kábán.

-Nemsokára helyre jössz, csak egy két perc, és minden kérdésre választ adunk-mondta a fiú, s elkapta a lány hátrabakkanó fejét, majd letette. Elájult. Nem rettent emg senki, mindenki mereven bámulta az eszméletlenül fekvő fiatal lányt. Doniel elhátrált. A lángok ismét izzani kezdtek a perem alján, sa lángnyelvek elkezdték körülölelni Hellebore testét. A lány kezdett visszatérni. Kipattantak szemei. Donielre nézett, éjfekete tekintettel. Beavatott lett. Immáron ő is. Felállt és szigorú pillantással méregette unokatestvérét.

-Hát halljam!-mondta élesen csengő, mégis magabiztos hanggal, mintha már mindent tudna. Doniel odalépett és ujjai közé fogta a lány egyik hosszú fekete tincsét, majd orrához emelte. Rothadó levél, és mező illata volt amit élvezettel szívott be, majd kezével egy ívet írt le, így mutatva a tagokra. 

-Az ő hajukat látod? -kérdezte. Mindenkinek gyönyörű, mély szén színű tündöklő haja volt. Kinek rövid, hosszú, hullámos...stb. A lány bőlintott. Doniel ekkor a kezéért nyúlt és a lány orra elé emelte, majd csókot lehelt rá, de fagyos volt a lehellete, elvégre már halott volt. -Látod ezt az ezüstös színt? Mindenkin?-ismét körbemutatott, Hellebore követte a kezét és bólintott amikor mindenkin ugyanezt a bőrszínt fedezte fel és a szakadtas, kopott ruhákat és hogy mezítláb vannak. -A te küldetésed még nem ért véget...visszatérsz az ember világba. Lesz ott némi tennivalód. -mosolygott rejtélyesen a fiú. -Immáron, te a Legelsők tagja vagy.-mondta és mindenki ismét azon az idegen nyelven kezdett beszélni, jobb kezüket szívük helyére téve. A hangnem ünnepélyes volt. Hellebore immáron nem nézegetett körbe értetlenül, mint egy újszülött bárány, hanem kihúzva magát és diadalittasan pillantott körbe mindenkin. Úgy érezte, hatalma van, majd Doniel felé fordult.

-Legelső mik?-kérdezte kíváncsian felhúzva egyik szemöldökét. A fiú csak mosolygott. És az idegennyelven kiáltotta diadalittasan.

-A Legelső Lidércek!-mondta mire a lángok az égbe csaptak, és körülölelték Hellebore testét. Mindenki elhallgatott és kíváncsian aggódó pillantásokkal nézték a lángokba borult lányt. -És most kiderül, Anne Hellebore, milyen erővel fogsz visszatérni a földre, hogy ellásd feladatot, teljesítsd akaratod!-mondta és mindenkinek a szeme ismételten feketén kezdett izzani. A lángok halovány szürke árnyalatú ragyogásba fogott, az erdőben a szél felerősödött mindent felkavart, a középen lévő lányt felemelte, s körülölelte aki mosolygott. A rituálénak vége lett, s Hellebore leléphetett az emelvényről. A levegő, és a szelek, mind uralma alatt állnak mostantól. Hellebore kinyitotta szemét, ami feketén izzott, mintha a lány dühös lett volna. Kitisztult a feje, Beavatott lett. A Wualoom lidércek tagja.  Érezte hogy indulnia kell, mindent tisztán látott, mindent értett. Soha nem ismert erő költözött a testébe, és ezt ő is tudta. Az egykori családtagok ott álltak, de nem volt üdvrivalgás, hanem néma csillogás a szemekben. De nem volt olyan vidám az sem...Doniel Hellebore mellé lépett és kezét a lány vékony vállára helyezte. Maga felé fordította a lány törékenynek látszó testét holott, tudta hogy Hellebore tele van energiával, ami arra vár hogy pusztítson, és romboljon.

-Érzem a bosszúvágyat benned...de ez nem olyan egyszerű mint amilyennek tűnik. Hellebore értetlenül ráncolta a szemöldökét. -Hatalmas erőt birtokolsz. Első körben tudod mi a dolgod. De óvatosnak kell lenned. -mondta halkan. A többi családtag szemében már mintha gyász ülne.

-Doneil Nivan!-megremegett a hangja. Ritkán beszélt az unokatestvérével kicsi koruk óta...13 éves korukig nem kötelező kimondani unokatestvérük mindkét nevét. Aztán bekövetkezett Doneil halála. Nem érte meg hogy mindkét nevén szólíthassa őt a lány. Ezáltal úgymond nehézség volt Helleborenak kimondani mindkét nevét a fiúnak, akinek ellentétben vele, nem jelentett nehézséget. A lányt a suliban, sőt még otthon is gyakran nevezték mindkét nevén. -Miről beszélsz?-fröcsögte.- Olyan erőm van, amivel nem kerülhetek bajba! Mégis miért kéne óvatosnak lennem? Erősebb vagyok mindenkinél! Nem eshet bajom! -csattant fel, mire Doniel mindkét kezével megragadja a lány vállait.

-Te makacsabb vagy mint hittem! Még nem vagy eléggé alkalmas...-mormogta.  Majd mintha őt is szíven ütötték volna saját szavai, hátrébb húzódott és lesütötte szemeit. A lányban csak úgy uralkodtak az indulatok.  A düh elkezdett benne forrni, s ezt nem is igyekezett eltakarni. 

-Mire nem vagyok alkalmas?-hőbörgött és ezüstös árnyalatú kezei ökölbe szorultak, miközben szemeit unokatestvérére szegezte. -Nagy erő van a birtokomban, el tudok tűnni ha akarok, aki árthat nekem, nem lesz belőle gond!-erősködött. A beavatás, elérhetővé tett számára rengeteg információt, ami az erejéről, és ,,szellemmé" válásáról szólt. Mégsem volt elérhető minden.

-Anne Hellebore, sok dolgot elárult számodra a beavatásod, de nagyon sokmindent nem. Ezekkel én foglak szembesíteni, a kiképzésed során-mondta Doneil, de a lány ekkor értetlen ábrázatot öltött.

-Várj, milyen kiképzés?-hangja élesen csengett a sötét, csendes éjszakában. -Akkor, te vagy a kiképzőm?-ez inkább megállapításként hangzott, mintsem kérdésként, de a fiú erre csak bólintott, majd ismét szóra nyíltak ajkai. 

-Figyelj rám, az emberek előtt tilos mutatkoznod, észrevétlennek kell maradnod! Vadásznak ránk, tudd meg! 

-De hiszen érintethetlenek vagyunk!-morgott Hellebore. 

-Anne Hellebore, hallgass végig!-Doneil hangja határozott volt, és ellentmondást nem tűrő. -Vannak olyan emberek, akik rájöttek esetleges titkainkra, és meg akarják semmisíteni a Lidérceket! Kidolgoztak mindenféle módszereket már az elpusztításunkra, némelyikőnket már sikerült is nekik kivonni a forgalomból. Én nem akarom, hogy veled is ez történjen. Arra még nem jöttek rá, hogy itt, mi történik, ez a mi szerencsénk, remélem eddig érted-hatás szünet, de csak Hellebore bólintásáig-Mégis muszáj visszaküldenünk téged, mert ez a kiképzés része! Csak akkor válasz teljesen eggyé velünk, ha véghez viszed ezt az egészet. Ez pedig, az első fázis-magyarázta de ekkor a lány , mintha kiesett volna a béketűrésből.

-És mégis mit fogok csinálni a kiképzésem után? Üldögélek a faágakon, és néhány öreg temetőben járkáló néninek odavakkantok egy ,,bú"t akik fejvesztve menekülnek majd? Igazán, kellemes jövőt ígér...-motyogta az orra alatt, de hangja keserűsége fájdalmat gerjesztő volt. A rokonok, nem mozdultak, s olyanná váltak, mint a kőszobrok. Az éj órái lassan vánszorogtak, s a hold csak néha töltötte be a teret ezüstös, de lankadó fényével, amikor előbújt néhány sötét felhőpihe mögül. Az erdő éjszakai zajai is alábbhagytak, mintha a sok fa és állat is nyugovóra tért volna. 

-Nem ilyen lesz az ,,élet" utána nehogy azt hidd...de erről, még nem mesélhetek neked! Engedelmeskedned kell a kiképzés szabályainak, ez minden, amit most tudnod kell-fejezte be mondandóját. A lány szúrósan pillantott unokatestvérére, de engedelmesen bólintott. 

-Mikor indulhatok?-kérdezte még utoljára de Doniel csak vigyorgott. 

-Még el kell mesélnem pár dolgot!-mondta, majd egy hirtelen suhintással megnyílt egy kapu, az emelvényen, a két rokon belépett, és eltűnt az erdőből.